Esik az eső, fúj a szél,
Az ember jobb időt remél,
De várni kell még tavaszig,
Míg megszületnek a barik.
Unom a telet már nagyon,
A kőzúzalékot a havon,
Tele van vele a talpam,
Mindig ki kell, hogy kaparjam.
A meleg szobából nézem,
Miként szürkül az égben,
A felhő oldala és alja,
Melyet az Esőisten lovalja.
Combjával szorítja a felleget,
Szemébe könnyet kergetett,
Az meg nagyon elengedte magát,
Ablakomon hallom a sírását.
Veri az eső az üvegem,
De nem szegi ez a kedvem,
A tavasz úgy is újra eljön,
Az én jó kedvem is megjön.
Addig regélek itt magamban,
Hogy teljen az idő a vadonban,
A nagyvárosi dzsungel alján,
Nem énekelhet egy talján.
Nem hiába magyar ez az ének,
Ebben a rengetegben élek,
Hiába kiabálok itt az égnek,
Hol borongós szellemek élnek.
Az eső kihozza belőlem bút,
S hosszú még előttem az út,
Amely a napsütéshez vezet,
Verselek s ez javítja kedvemet.
